Szerelem a pokolból

Különös, mire emlékszik az ember egy tragédia után. A fülsiketítő zajra, ahogy a ház felrobban. A bénító félelemre, ahogy a feleségemet keresem. A mindent ellepő, fojtogató füstre, ahogy kiviszem őt. De leginkább az égett a lelkembe, hogy a nő, akit a karomban tartok, nem a feleségem.

Csak Bree és én éltük túl. Nem mintha a történtek után valódi élet várt volna ránk. Egyedülálló apaként nem volt hová mennem, ezért hozzáköltöztem. A gyász és a bűntudat valahogy csapattá kovácsolt minket.

Évekbe telt, mire ismét mosolyt láttam az arcán, amitől szép lassan megváltozott az életem. Órákig ültünk egymás mellett anélkül, hogy megszólalnánk, mégis éreztem, hogy kezdi betölteni a szívemben tátongó űrt. Lehet, hogy én vittem ki a házból, de valójában Bree mentett meg engem. Ahogy gyógyultak a sebeink, a titkok és hazugságok porrá váltak, mégis féltem, hogy előbb-utóbb életre kelnek.